Voltunk pocaklesen:)

Kedden délután eljött az idő, hogy babalesre menjünk, már annyira vártuk mind a ketten, mert mostmár apuci is jöhetett velünk. Már reggeltől intenziv mocorgásban volt a kis picur, mintha érezte volna, hogy ma nem csak anyuci fogja megcsodálni, ma különleges napra számithat. Meloból hazajövet kaptam egy jó pár rugást, és ahogy közeledett az idő a dokihoz menéshez, egyre aktivabban ficánkolt. Próbáltam beszélni vele, hogy fogja lazábbra, az igazi produkciót tartogassa későbbre mikor mi is látunk belőle valamit.

Az utón a dokiig elég jó kismanó volt, de mikor észrevette, hogy már megint várni kell, hát az nagyon nem tetszett neki, és ezt tudtomra is adta. Amúgy már egyre inkább tapasztalom türelmetlenségét, és kis akaratosságát, hisz ha sorban kell állni már bentről kifejti véleményét, igaz anyuci fájdalmára néha. na de inkább mozogjon, hisz akkor legalább tudom, hogy jól van és fejlődik.

Mikor valahogy bekerültünk a dokihoz kissé megszeppent, és mivel nem szereti ha vizsgálják hamar meg is nyugodott. De olyan édi képet tárt elénk, hogy nem is mertem volna ilyenre gondolni. Igaz, hogy már nem ficánkolt, nem mocorgott, de mikor a doki ráközelitett az arcára a kis nyelvét nyujtogatta nekünk, és kis kezecskéjét ökölbe szoritotta. Miután végignézegettük, hogy megvan mindene, hogy jól fejlődik-e, mekkorát nött 7 hét alatt (1052 gram és 273 mm...jó kis fejlődés), megkerestük ékességét apuci kérésére, hogy nyugodjon meg hogy igenis fia lesz. Igaz csak hátulról láttuk, mert farfekvéssel van, és hiába keresgélt a doki egy jobb poziciót csak a kis zacskóinak a hátát láttuk és a pucus hegyéből egy kis részletet, de megnyugtatott a doki, ha eedig nem száradt le ez a pucus ez után sem fog:))

Miután visszatértünk a kis pofijára, hogy csináljunk egy pofi fotót is, ha már a pucust lekaptuk;)), olyan édi volt. Igaz már a szemecskéit becsukta, de a szájacskáját aranyosan formálgatta, mintha szopizott volna...és olyan kis dundi pofija van, mint egy kis hörcsögnek mikor jóllakik:))

A vizsgálat után még kikértem a doki véleményét a császárról, azt mondta ha a következő kontrollig nem fordul le, akkor nagy a valószinűsége, hogy császár lesz, de én még kérni fogom, hogy bármilyen esetben is császároljon meg. A meghülés hál'Istennek nem hatott ki a babára, igaz végigkinlódtam minden gyógyszer nélkül...de most a fogam miatt idegeskedem, mert egyre inkább fáj , nem tudom hogy fogom ezt igy birni. Muszáj lesz erőt vennem magamon, és elmenjek a dokihoz még úgyis ha tudom, hogy nem érzéstelenithetnek...de ez már nagyon fáj.

Az egészet összevetve eléggé jól vagyok, igaz fáj a hátam meg a lábam (azért plusz 10 kiló már érződik), jobban fáradok, és vannak napok, hogy a nyugdijasok gyorsabb tempot tudnak felvenni, mint én, de nem is idegesitem magam már ez miatt. A házimunkát beosszuk, a hajolgatást kerülöm, az evést meg egyre gyakrabban művelem:)).....an block csodálatos érzés anyának lenni:D

Adj lehetőséget a dolgoknak, hogy megtörténjenek!

Pár napja elkezdtem pozitiv beállitottságú könyveket olvasni, mert annyi negativ hatás ér nap mint nap a hétköznapi élettől, a körülöttünk levő emberektől - sőt olyanoktól, akikről eddig nem is gondoltam volna ezt- és nem utolsó sorban a tornyosuló problémáktól.

Tisztában vagyok azzal, hogy nagyon nehéz a mai világban megélni, nehéz jó munkahelyet találni, ahol meg is tisztelnek mint embert, és nem csak állat módjára bánnak veled. Én eddig nem kellett tapasztaljam a főnök folytonos szidalmazásait, hisz a gyerekek akiknek segitettem a tanulásban, önként kérték a segitségem, és örültek a velem való munkának. De nekem is rá kellett jönni, hogy nem minden gyerek ugyanúgy éli meg a velem való munkát, nem mindenik számára esik jól a segitség...van aki szégyenként éli meg a neki adott segitséget....és ez kicsit padlóra küldött-én kiteszem a lelkem érte, ő meg szégyenli, hogy segitenek neki.

Ekkor került kezembe egy pozitiv beállitottságú kis könyvecske, amelyben egy érdekes mondatra lettem figyelmes: "Adj lehetőséget a dolgoknak, hogy megtörténjenek! Adj lehetőséget a sikernek, hogy bekövetkezzék!"...és elkezdtem gondolkozni azon a dolgon, hogy az élettől nem segitséget kell várni, nem mentőővet, hanem megélni a lehetőségeket amiket nap mint nap elénk tár...hisz millió kis apró lehetőség adódik a problémák megoldására, de mi mindig a kifogásokat keressük, hogy miért NE használjuk ki a lehetőségeket, és főként az "én nem vagyok rá képes" gondolattal letegyünk a dolgokon való elgondolkozáson. Lehet, hogy a legkisebb erőfeszités nélkül megoldanánk a problémát, de könnyebb kimondani azt a bizonyos mondatot, és máris a szőnyeg alá söpörni a jelentéktelennek tűnő gondokat. Csak azt felejtjük el, hogy ha minden problémát a szőnyeg alá söprünk, akkor egy idő után mi lesz a szőnyeg alatt...a sok apró kis problémamoly egy óriási problémagömbbé alakul, és akkor már jön a kétségbeesés, a jajveszékelés...és végső soron a segitségkérés mástól, mert mi már nem vagyunk képesek helyrehozni mindazt amit elrontottunk.

És hogy miért irtam én mindezt le, miért olyan fontos számomra a problémákat lépésről lépésre megoldani?...mert eddig én is úgy éltem, hogy valahogy csak lesz, valahogy csak megoldódik...de kérdem én...melyik az a probléma ami magától megoldódna?..olyan nincs. És éppen ezért most mikor megjelent a mi életünkben egy kis reménysugár ami által remélem bebizonyithatjuk mindazon személyek számára, hogy igen mi is képesek vagyunk megállni a saját lábunkon, mi is képesek vagyunk ellátni egy kisbabát...sőt ki tudjuk használni az élet adta bármilyen apró lehetőséget. Mert hiába várjuk azt, hogy a sült galamb a szánkba repüljön, hiába várjuk azt, hogy helyettünk más megoldja a problémákat, az az idő lejárt...felnőttünk, magunk urai lettünk, és a döntéseinkért vállalnunk kell a felelőséget, és főként a következményeket.

Bizom abban, hogy Isten erőt ad nekünk, úgy a babához, mint a vele járó nehézségek megoldásához, mert érzem, hogy most képesek vagyunk belevágni valami újba, valamibe ami jobbra fordithatja a sorsunk, életünk.

Lehetőséget adok a dolgoknak, hogy bebizonyitsam, képes vagyok megvivni a harcot a mindennapokkal, egy olyan személy oldalán akit tiszta szivből szeretek!

"Mikor megszületik egy várva várt gyermek, az élet dolgai új értelmet nyernek. Apasziv, anyasziv dobban meg egy párban, új fénnyel ragyognak a világra hárman."

mások hibáiból tanulni

Sokszor találkoztunk már ezzel a jótanáccsal, sőt sokunk számára szülői intőként rögzült tudatunkba. De persze milyen a gyerek, mindig azt csinálja , amit a legjobban tiltanak, amire legjobban felhivják figyelmét, és a hibája után csak azon töpreng, hogy miért ilyen nehéz a következményt helyrehozni.

És ez valahogy igy van a neveléssel is. Jobb minél hamarabb elkezdeni mert utána nagyon nehéz a hibákat kijavitani, vagy pótolni mindazt ami kimaradt.

4 évnyi gyerekekkel való munkám tapasztalatából napról napra kezdem levonni a tanulságokat, hogy én majd "hogyan" és "hogyan nem" fogom nevelni gyerekemet.

Persze az ember tesz ilyen igéretek még kiskorában is, főként ha szüleitől olyan büntetést kap ami nem tetszik, hogy "én majd nem fogom ezt tenni a saját gyerekemmel"...de egyre inkább kezdem megérteni, hogy miért is voltak néha szigoruak a tanitásomat tekintve. A gyerekeknek születésüktől fogva szükségük van ránk, és főként a mi útmutatásunkra.

Már nagyon várom, hogy a pocaklakó megszülessen, hisz ez óriási kihivás lesz számunkra, és igazi türelem játék, mivel mindazt ami számunkra már magától jön rendre neki is meg kell tanitani, ezzel visszatérve kicsit a gyerekkorba,és újra az alapoktól kezdeni mindent. Megpróbálok majd mindenből a legjobbat kihozni, és minél érdekesebben megtanitani neki, hogy ne unalom, vagy kényszerként élje meg a tanulást, hanem szeresse és érdekelje majd a külvilág.

Igaz, hogy első gyereknél nagy a valószinűsége annak, hogy könnyen átessünk a túl engedékeny szülői kategóriába, de igyekezni fogok egy bizonyos keretet tartani, amiben mindhárman mozoghatunk, amiben játszva megtanulhatjuk a kiskanállal való evést, a kisszéken való ülést, a cipőfűzés fortélyait és sok aprónak tűnő mindennapi feladatot. És bármennyire is szaladjon a világ, bármilyen extra játékok jelenjenek meg, úgysem fogom hanyagolni a meseolvasást, az együttjátszást és főként az alvási idők fontosságát.

Mivel nap mint nap tanuja vagyok olyan gyerekek viselkedésének, akiket a szüleik hibásan kezdtek el nevelni, és mostmár bánják, hogy akkor amikor ott lett volna az ideje nem avatkoztak bele a gyerek viselkedésének a fejlődésébe, hagyták hogy úgy alakuljon, ahogy a gyerek diktálja. És itt hibázik szerintem a legtöbb szülő. Hagyja, hogy gyereke azt csináljon amit akar, ha jó ha rossz, és egy legyintéssel elintézi, hogy majdcsak elnövi a rossz szokásait. De ha nem mutatunk MI példát neki, ha nem mondjuk el MI, hogy mi a jó és mi a rossz, akkor ő nem tudhatja tettei következményeit, és ami a szomorú, hogy mire a gyerek rájön, hogy azt nem kellett volna, az már lehet, TÚL KÉSŐ:(

Próbálom kihasználni ezt a pár hónapot még, olyan jó és rossz szülői modellek tanulmányozásával, ami által mi is kitudjunk dolgozni egy sajátos stratégiát a mi picinyünkre nézve, előtérbe helyezve ezt a sok sok tévesen és hibásan nevelt gyerek képét. Mert bármennyire is legyen nehéz a nevelés, könnyebb lépésről lépésre haladni, mintsem hagyni, hogy minden menjen a maga útján. Fontos, hogy a gyerek éljen át jó meg rossz dolgokat egyaránt, de nem szabad egy védőburokban nevelni őt, fel kell hivni a figyelmét cselekedetei következményére, és nem az ő kivánságlistája szerint eltőlteni azt a bizonyos "7 otthoni évet".