Mivel már rég nem született semmilyen beszámoló a kismanó kalandjairól, ezért eldöntöttem összegyüjtőm egy kis csokorba mindazt, amit az utóbbi hetekben együtt éltünk át, és elmesélem nektek is a kismanóm hétköznapjait, csintevéseit....mert bizony már jó sok fejtörést okoz anyucinak odabentről:)
Nos az utóbbi hetekben az én kis pocaklakóm egyre inkább készit fel az éjszakázásokra, hiszen 2 óránként megébredek, mert vagy szomjas vagyok, vagy wécézni kell...ami már egyre gyakoribb, vagy ha ezt a kettőt kipipálta, akkor elkezd karaté mozdulatokat gyakorolni odabent. Nem mintha nem örülnék a kis produkcióinak, de mikor látom hogy már mindjárt szól az óra mert melózni kell menni, de a szemeim még ragadnak le a kialvatlanság miatt.....hát akkor kegyetlenül nehéz a kis produkciót jó néven venni. Éppen ezért észrevettem, hogy egyre nyügösebb, zsimbesebb lettem, egyre kevesebb a türelmem, és főként , hogy sehol sem találom a helyem.
Melózás közben igazán jó kisfiu, alszik és anyucit békén hagyja, de ha netalán hamarabb ébred akkor keményen követeli a jogait, vagyis a kaját...és ez mostanában már eléggé fájdalmas kimeneteleket szokott ölteni. Hisz bármennyire siessek haza, a kis lábacskáival a vizhólyagommal focizik, mig a kis könyökével az oldalam bökdösi....bizonyára jó kis mulatság ez odabent:)) Amint kaját kap, és jócskán megtelik a pocija, pár helyezkedő mozgásra utaló mocorgás és újra nyugalom honol pocakvilágon.
Estére, mire jól kialudta magát, és anyuci is megpihenne már, jön a jó kis nemulass...apuci fia párbaj...apuci boxol kivül, manóka visszaüt belülről...számukra ez nagyon vicces mulatságnak tűnik, apuci büszke a fiára, főleg ha a pocakomon megjelenik néha a kis könyökének, vagy kis talpának lenyomata:)...minden esetre fura de egyben csodálatos érzés minden egyes mocorgása.
Az utóbbi pár napban már sikerült megtapasztalnom, hogy milyen az amikor csuklik, mindenki erről beszélt, hogy milyen igy, meg milyen ugy...egyszóval leirhatatlan...mintha csikizne, de mégsem, mintha rugdosna de mégsem, nem is fáj de mégis fura...szoval na...ezt érezni kell:P..leirni vagy elmondani nem lehet:)....amugy meg nem is csodálom, hogy szegénykém annyit csuklik, hisz már annyira várjuk, hogy találkozzunk vele, mindenki folyton emlegeti, felőle érdeklődik, róla beszél...
Örülök annak, hogy van ő nekem, mert mikor már a csüggedés küszöbén állok, és érzem, hogy elfogy az erőm kapok egy kis rugást belülről, mintha ezzel azt akarná mondani, hogy NE FÉLJ! MINDIG LESZ VALAHOGY! CSAK HIGGY BENNÜNK!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése