Ma egy hete érkeztünk haza a korházból, szerencsére mindent okénak találtak, és ezért egy nappal hamarabb hazajöhettünk. Azóta már kezd kialakulni a napirendünk, eszünk és alszunk, néha még sirunk is a görcsök miatt, de átlagba véve nagyon ügyes baba a kis Attikám.
Már készülődtem, hogy megirjam életem ezen élményét is, és hogy felkészitsek mindenkit aki az állami korházakat választja a szülés helyének, mire kell számitson már az első pillanattól. Előszőr is azt ajánlom mindenkinek, hogy próbálja kipihenni magát amennyire csak tudja a szülés előtt, mert a szülészeten hiába számit a pihenésre, ott csak a sok sok idegességet és feszültséget kaphatja kárpótlásnak.
Na de kezdjük a legelején. Január 18án reggel 8 órakor már teljes készenlétben vártam apumat, hogy bevigyenek a korházba,és minél hamarabb túlessünk a papirmunkán és beszéljek a dokival, hogy akkor mikor is ejtjük meg a császárt.De mivel Romániában semmi sem megy úgy, ahogy az ember elképzeli, már az első pillanattól minden komplikálttá vált. Én 9re már fent kellett volna legyek a szülészeti osztályon, de a sok papirmunka , egyik ajtón bemenni, másikon kijönni, millió kérdés, Eco, vérvizsgálat...nameg ami teljesen kiboritott...annak ellenére, hogy tudták,én császárra készülök, az Eco is bizonyitotta,hogy Attikám nem fordult meg, mégis kimostak minden eshetőség számára, persze azelőtt, hogy megkérdezték volna, hogy volt-e székletem vagy sem aznap. Na de ez legyen a legkevesebb, gondoltam, ennyit még kibirok, 10 óra körül valahogy megkaptam a papirokat és elindulhattunk a 9.emelet felé. Mire felértünk persze, hogy az én dokim már bent volt a műtőben, ezért nem tudott megnézni, de megcsinálták a NST-t, aminek az elején még voltak kis mozgások, de a végére kismanóm teljesen lecsendesedett, vagy lehet hogy teljesen megijedt a sok üvöltözéstől, jajgatástól, ami engem is kikészitett. 2 óra körül jött ki a dokim a műtőből, ekkor megvizsgált, de mivel sem tágulásom, sem fájásom nem volt, azt mondta, hogy éjszakára leköltöztet a 8.emeletre, hogy még pihenjek egy napot, és meglátjuk,hogy kedden mit csinál a kismaci.
Kissé és is megnyugodtam, hogy lekerülök abból a bolondokházából, hisz nem elég az ember baja, még hallgassa a mások szenvedését, jajgatását, sikitását...hát idegölő.....igaz akkor nem gondoltam bele, hogy milyen lesz majd a szülés után.
A hétfői nap folytatása elég nyugisan telt , egyedüli gondot a koplalás jelentett, hisz nem kaptam semmi kaját, ha netalán keddre beállnának a fájások, akkor ne okozzon gondot a kaja a műtét előtt. A szobatársak nagyon aranyosak voltak, tartották bennem a lelket, és elég sokat nevettünk egész este. Elég jól tudtam aludni, és már vártam a reggelt, hogy mit fognak mondani a dokik. Jött a reggeli vizit, semmi újdonság az én műtétemről,mindenki a napi teendőkkel volt elfoglalva, mintha nem is érdekelte volna őket, hogy én már tűkön ülök, és minden ajtónyitásra egy reménysugár csillant fel, hogy hátha most....és akkor hirtelen nyilik az ajtó, alacsony doktornő, keresi a császáros pácienst...mondom én vagyok, leül az ágyam mellé, és kezd beszélni valami új betegségről, amit most vettek észre, és hogy el kell altassanak...én csak ültem és néztem, hogy mi van...milyen új betegség?nekem?mióta?...és akkor szalad az aszisztensnő, hogy jaj nem én vagyok az a páciens, nem nekem van bajom,bocsánat...szoval ennyivel el vagyok intézve.Mind1...legalább nem én vagyok a "beteg". És akkor jön a napi második adag, ECO plusz NST, amiért én kapom a lebaszást, mert nincs feltüntetve a korlapomon,hogy nekem már azelőtt való nap is mindezt elvégezték...szóval ez is az én hibám. És igy eltelt a keddi nap is, még mindig koplalva, és várva , hogy na vajon mikor jönnek utánam. Már nem is mertem reménykedni, a csajokkal is eldöntöttük, hogy nem gondolok rá, amikor akarnak jönnek utánam...
Szerdára ébredve, már kisebb fájásokat éreztem odalent, de már nem tudtam eldönteni, hogy az éhség vagy a kismanó akar kibujni...és egyszercsak érkezik az aszisztensnő, hogy pakoljak, mert a doki azt mondta, hogy inditsák be a szülést, mert a 4O.hétben vagyunk, de fájások nélkül nem akar megvágni, és akkor az egyedüli mód, ha felteszik a perfuziót, hátha megjön a hatása. Szerencsére nem kellett sokat várni, mert 1O körül tették fel a perfuziót, és rá 1O percre már be is álltak a fájások, igaz csak nagyon rövidek, max 25 másodpercesek, 4 percenként, tágulás persze semmi, de a doki mikor megnézett, azt mondta, hogy készüljek fel testileg lelkileg, mert 2kor elintézi a műtétet. Hát az a 2 óra amig rá vártam elég lassan telt el, közben felhivtam mindenkit, hogy na mostmár itt a nagy pillanat, nem kelsokat várni és látni fogom a kis manómat. 2 előtt pár perccel jöttek utánam, hogy előkészitsenek a műtétre, és 2 óra 1O perckor már bekaptam a zsibbasztót....és innen kezdődőtt életem legnehezebb 18 perce...a zsibbasztó nem hatott, a combomtól felfele mindent éreztem, a vágást, a tépést , azt amint próbálják kiszedni Attilát belőlem, mert szegény beszorult a placenta alá, és én érzem, hogy széttépnek, mindenki kiabál körülöttem, a kezembe egymás után nyomkodják a "coctail"okat, anyumat nem engedik mellém, és amint bekaptam az adrenalint minden elfehéredik, és mintha elvágták volna a filmet...nem emlékszek semmire...se arra, hogy megszületik a kisfiam:((...se arra, hogy mi történik azután...3 órakor már kint voltam a műtőből, de az első képek amikre emlékszem az olyan 7-8 körüliek...óránként hozták Attilát mellém, de nem tudtam lereagálni:((...
Estére kissé magamhoz tértem, már megláttam a kisfiam:D...és amint mellém tették, mintha pillanatok alatt eltünt volna az a rémálom, amin aznap végigmentem...amint a szemembe nézett, és láttam, hogy egészséges, és hogy semmi baja, annyira megörültem, hogy hirtelen el is felejtettem, hogy mozdulni sem tudok a csövektől amik belőlem lógtak ki...éjszakára nem hozták többet, mert nem indult el a tejem, és hogy tudjak akkor pihenni, de reggel 6kor már ébresztettek, láz és vérnyomásmérés, szonda ürités, reggeli injekció plusz perfuzió...és a várva várt pillanat...reggeli szoptatás...igaz sok szopizás nem lett belőle inkább csak a kötődés kezdett el jobban kialakulni, hisz nekem még az előtejem is nagyon kevés volt a 4 napi koplalás miatt...Déli 12kor vették ki a szondát, és rá 2 órára fel is állitottak, kissé nehezen ment, szédültem meg minden, de hamar helyreálltam, 4kor már jöttek, hogy szedjem a csomagom, mert tesznek át külön szobába...azt sem tudtam örüljek vagy sirjak...nem hittem,hogy ez azt jelenti, hogy majd minden feladat rám hérul, hogy friss műtéttel és még "branuros"kézzel rám bizzák a 2 napos kisfiam. Azt sem tudtam, hogy hogyan kell megfogni, nemhogy tisztába tenni, etetni és 24 órás felügyeletet biztositani számára. És akkor ne beszéljünk a saját nehézségekről, de az aszisztenseket ez nem érdekli, hiába kaptam ki parancsba, hogy ne emeljem meg a kismanót, és hogy kérjek segitséget a pelenkázásba, mivel még 24 órát sem töltöttem az intenziv osztályon, de hát az aszisztensnőkre sokat nem számithattam. Haragudtak ha ott van anyum és segit nekem, de ha egyedül maradtam akkor ők nm segitettek, és akkor más nap meg én kaptam a szidást a dokiktól, hogy miért nem fogadok szót...nem szabad megerőltetni magam...csak a kettő nem fért össze...
Az első éjszaka nagyon nehezen telt el, hiszen nem is volt még tejem, Attila üvöltött az éhségtől, én meg sirtam a tehetetlenségem miatt....szóval egymásnak sirtunk...mire valahogy rájöttek, hogy szükségem van kaja pótlékra...és akkor egy kicsit megnyugodott Attila, és el is aludott...s mire én is lefeküdtem aludni és már majdnem elaludtam a szomszéd szobában beindult a szülés, és 2 órás vajudásnak voltam fültanuja...mostmár a fáradság miatt pityeregtem, mert nem tudtam elaludni a jajgatások és a sikitások miatt...s mire valahogy elcsendesedett minden,már reggel volt,és jöttek a takaritók, jöttek az aszisztensek, jött a reggeli...és aludni már nem volt esély...szóval ilyen volt az első közös éjszaka élménye:-/
A nappalokkal nem volt utána akkora gondom, mert anyum fent volt és segitett, csak a sok szülés készitett ki idegileg, meg a sok sok gyereksirás ment már az idegeimre, mert Attilától én simán pihenhettem volna, mert ha ő jóllakott akkor 2-3 órát végigaludott, órarendet készithettem volna utána...de a többi gyereksirás...grrrr...már kiboritott...s akkor még nem emlitettem a rémálmokat amik minden egyes alkalommal előtörtek, újra átélve azt a kritikus 18 percet amit a műtő asztalon töltöttem.
Az esték nehézségét a napi fáradtság, az idegesség, hogy még mindig nincs elégséges tejem, nameg a rengeteg vajudás okozta, de annyit segitettem magamon, hogy inkább felvállaltam, hogy együtt alszok Attilával, hogy legalább éjszaka ne kelljen emelgessem...hisz minden emelés elinditott egy méhösszehúzodást, és ez meg a vérzést...és ez erő veszteséghez vezetett...minden egyes babázás kész erőfeszitéseket követelt, és a 4 napi koplalás után elég nehéz volt feltölteni az erőforrásokat, főleg ha csak kemény diéta után étkezhet az ember...
Szombat délutánra kezdett elindulni a tejem rendesen, Attilán is látszott, hogy kezd elég lenni számára a tej, hisz a 3 órát nyugodtan végigaludta, volt olyan, hogy még a 4et is megütötte, ilyenkor meg jöttek az aszisztensek, hogy költsem fel, ne hagyjam aludni, ha meg nem aludott akkor kiabáltak, hogy tegyük a mellre és szoptassuk őket, mert biztos, hogy éhesek...szóval nem lehetett ott kialakitani a napirendet, csak összezavarták a már kialakulóban levőt.
Vasárnap megennivaló volt, hisz érezte, hogy szombaton csak ketten vagyunk, a pelusokat csak pisikával töltötte, anyának a segitségére, de vasárnap mire megjött nagyi a pelusok szilárd tartalommal töltödtek. Este meglátogatott keresztmami és apuci, akinek meg is mutatta, hogy mire képes, jó erős hangon "énekelt" az ajtóban, csak az a baj, hogy a koncert egész éjszakába nyúlóra sikerült.
Hétfőn délelőtt újra indult a monoton korházi életmód, reggeli 6kor ébresztő, láz és vérnyomásmérés, injekció , 8kor reggeli, 9kor orvosi vizitek, előszőr Attilát vizsgálták meg, majd engem is. A délelőtt folyamán Attilától vért vettek, és bekapta az első védőoltásait, amit elég ügyesen tolerált. A délután folyamán mire picinyeink elcsendesedtek, és mi is eldöntöttük, hogy kicsit pihenni fogunk, egy kemény szülés volt a másik szobában, 2 órán keresztül üvöltött, sikitott és jajgatott egy kismama, mire végül is túlesett mindenen, számunkra a pihenés fogalma is elillant, hisz jött az esti program. Vacsora, esti fürdetés...papi meg közös alvás:)
Azon az éjszakán fura álmom volt, hirtelen mindenkinek el kellett hagyni a korházat, mindenkit hazaküldtek, és reggel mikor felébredtem a nővérek már azzal fogadtak, hogy én megyek haza????....csak reménykedni mertem, hogy valóra válik az álmom, és amilyen hirtelen kellett az álmomban is távoznom a korházból, annyira gyorsan peregtek az események a valóságban is. A babadoki Attilának zöld utat adott, és ha az én dokim is rábolint a hazamenésre, akkor már végre hazamehetnénk. És csodák csodája, Attilával minden oké, az én sebem is jól áll, és ha visszamegyek hogy kiszedjék a szálakat akkor már csak a papirmunka marad hátra, és kérhetem a ruháinkat mert MEGYÜNK HAZA!!!:D:D:D:D:D....9 nap rémálom után eljött az a pillanat, hogy elhagyhatom ezt a bolondokházát, megszabadulhatok az undok nővérektől, az idegölő sikitozásoktól, és minden kellemetlenségtől.
És mindennek már egy hete, itthon vagyunk a kényelmes ágyban , a nyugalomban, a csendben. Úgy etetek ahogy én látom jónak, akkor alszunk amikor kell, és nem akkor amikor ők parancsolják, és a tejem is hál'lstennek nagyon jó minőségű lett, jól növekedünk, a biológiai óránk már beállt 3 órára.
Visszatekintve erre a keserű élményre, a fájdalom feledésbe merül mikor kisfiam a szemembe néz, mikor álmában rámmosolyog vagy mikor szopizás közben a mellem simogatja....ez mindent megér!!!!!!
